Ezennel elérkeztünk ennek a témának az utolsó fejezetéhez. Nézzük, mi maradt le, illetve ki az elmúlt három rész alkalmával!

Először (és talán legfőképp) járjuk körbe, mi is a (szó hagyományos értelmében vett) ima és mikor imádkozunk helyesen.

Bár halványak a képek, de annak idején nekem ezt hittanórán úgy tanították:

Ima=Istennel (avagy Jézussal) történő beszélgetés. Részei (optimális esetben) a következők lehetnek:

Hálaadás, kérés / kérdések, köszönet. (Utóbbinál azokért a kegyelmekért is, amiket már megkaptunk és azokért is, amiket csak szeretnénk megkapni. Tehát már kérni is hálás szívvel illik. :-) Mások számára és magunknak egyaránt.)

Van egy idevágó régi mondás:

„A boldog pillanatokban dicsőítsd Istent!” A nehéz pillanatokban keresd Istent! A csendes pillanatokban imádd Istent! A fájdalmas pillanatokban bízz Istenben! … és akár bármelyik pillanatban légy hálás istennek!”

Tehát a kapcsolattartás a Mindenhatóval tulajdonképpen szinte folyamatos lehet. Ennek egyik módja az ima.

Lássuk, mit mondott Jézus az imáról:

„Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a templomokban, meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.

Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy ha így tesznek, nyomban meghallgatásra találnak! Ne utánozzátok hát őket!”

Itt fontos útmutatásokat kaptunk, tehát: Az ima privát dolog. (Természetesen kivételt képeznek pl.

a Szentmiséken lévők.) A fentebbi részeket tartalmazza, de egyértelmű, tiszta, lényegre törő.

Értelmetlen / helytelen azt „agyon ragozni”, Isten nem szereti, ha többféle módon megközelítve elmondjuk, avagy ismételjük ugyanazt.

Fontos még, hogy az ima kétféle lehet: Saját szavainkkal elmondott, avagy „megtanult” ima. Utóbbiból Jézus egyetlen egyre tanította meg a tanítványokat és az apostolokat: Ez a „Mi Atyánk”! Ettől még (természetesen) lehet jó és szép más, emberek által kitalált ima is, de… Semmiképpen nem helyettesíti azt, hogy saját szavainkkal szólítsuk meg Istent, vagy Jézust. (Az előző részben már kitértem rá, így itt nem szeretnék újra, csak emlékeztetőül: Imádkozni egyedül Istenhez, vagy Jézushoz helyénvaló! Szűz Mária és a szentek felé maximum közbejárást kérhetünk Isten, vagy Jézus felé!)

Ezek után „vegyük picit kézbe” a Rózsafüzért. Évszázadok óta sok millió ember „használja”, imádkozza, de vajon mi is történik ekkor? Lehet e (a szó hagyományos értelmében vett) „imának” tekinteni azt, ha azonos szövegeket mormolunk egymás után sokszor? Pillantsunk feljebb! Ima= Istennel történő BESZÉLGETÉS. Lehet e beszélgetésnek nevezni egy olyan imát, ami nem más, mint (többféle) előre megtanult szöveg sokszori elismétlése? Hogy is volt feljebb…? „Ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok...” Tehát: Nem elég, hogy a Rózsafüzér (szavak szintjén) nélkülözi a saját gondolatainkat, azt újra és újra ismételgetjük is. Mennyiben „ima” az ilyen? Egyféle módon megközelítve mindenképpen: Istennel töltött idő, amikor elcsendesedhetünk, Rá figyelünk, így (és ezért) hasznos. De a szó hagyományos értelmében véve a Rózsafüzér nem „ima”, sőt… Igazából a hajdani, pogány népek „varázslóinak a „mantrázásához” hasonló, így én kissé veszélyesnek is tartom. Ahelyett, hogy megosztanánk érzéseinket, gondolatainkat, hálánkat, vágyainkat, problémáinkat, köszönetünket az Úrral, ismételgetjük ugyanazokat a szövegeket. Félreértés elkerülése végett: NEM a „Mi Atyánkkal” van a probléma, hiszen fentebb írtam: Jézus tanította nekünk, tehát (a Rózsafüzér részeként is) a legszentebb ima! Egyszer elmondva! Ismételgetve szinte biztosan nem, sőt… Valahol én inkább a lealacsonyításának érzem.

Egy pillantást vetve az „Üdvözlégy Máriára” (ami ugye szintén a Rózsafüzér része) hamar megállapíthatjuk: Ez is teljesen rendben lévő ima! (Az elején megállapít néhány tulajdonságot Máriáról, (kegyelemmel teljes, áldott…) majd pedig megkérjük, hogy „imádkozzon érettünk, bűnösökért”. Tehát abszolút oké! Egyszer! Nem pedig ismételgetve, mert az szintén egyfajta „mondókává alacsonyítása”. Amikor ezt itt-ott levezettem hasonló módon, akkor néhányan azzal védekeztek, hogy:

„De a Rózsafüzér imádkozása alatt az ismételgetett imákról és Istenről elmélkedünk!”

Ebben az esetben még nagyobb a gubanc! Ugyanis (ha így közelítjük meg, akkor) az illető aláírta azt, hogy az elmondott / ismételgetett szavak és mondatok VALÓS jelentése közben a homályba vész. Hiszen nem arra gondolunk, amit épp (magunkban, vagy hangosan) kimondunk, hanem „valahová mögéje”. Tehát az ismételgetett szavaink, mondataink üresek, tartalom, jelentés nélküliek, hiszen közben (ha arról is, de) másra gondolunk, nem konkrétan az adott szövegre. Ez pedig elég morbid… (Főleg az, hogy sokan ezt mégis imának nevezik. Holott legjobb esetben is „elmélkedésnek” hívnám. Azt meg lehet szövegek mormolása nélkül is ugye...)

Összefoglalván: A Rózsafüzér annyiból mindenképpen jó dolog és helyénvaló, hogy általa időt szánunk Istenre. De semmiképpen nem nevezhető a szó hagyományos értelmében vett „imának”, hiszen nem történik Isten és köztem „információ csere”, nem beszélgetek vele, nem osztok meg vele semmit, nincs kommunikáció.

Térjünk a következő napirendi pontra:

Szentségek. Mit is nevezünk azoknak?

A katolikus egyház tanítása szerint: „A szentségek Jézus tanítása és beszédei által alapított látható jelek, amelyek Isten kegyelmét nemcsak jelzik, hanem hatékony módon közvetítik is. Minden szentség általános hatása, hogy a felvevőt Istenhez kapcsolja. Az egyes szentségek speciális hatása az a mód, ahogyan ezt megvalósítja.”

Lássuk be, ez így kicsit megfoghatatlan, így nézzünk néhány valós példát:

– Keresztség szentsége,

– Bűnbánat szentsége,

– Házasság szentsége…

Így már talán érthetőbb… :-) Tehát: Jézus által alapítottak, célirányosak, ma is mindennapos „használatban vannak”. (Szerintem egyiket sem kell magyarázni, melyiket miért tartotta Jézus helyesnek.) A gubanc ezekkel ott kezdődik, hogy bizonyos korokban hol több, hol kevesebb szentséget tartottak jónak / helyesnek, végül a Katolikus egyház „abban maradt magával”, (Tridenti zsinat) hogy legyen 7:

– Keresztség szentsége,

– Bűnbánat szentsége,

– Házasság szentsége,

– Bérmálás szentsége,

– Betegek szentsége,

– Eucharisztia szentsége (szentáldozás),

– Egyházi rend szentsége (papi szentség).

Gyorsan átfutva (és a bibliát valamelyest ismerve) láthatjuk, hogy mindegyik rendben van, Jézusig visszavezethető. (Talán a bérmálás az egyetlen, ami „így” nem, de ezt az egyház is un. „megerősítő szentségként” kezeli, nem pedig önállóként / különállóként.)

A protestáns egyházak (és némely szekta) kettőt ismer el:

– Keresztség szentsége,

– Úrvacsora / Emlékünnep szentsége.

Összefoglalván: A Bibliára, avagy Jézusra visszavezethetőek, akkoriban alapítottak, ma is velünk lévőek. Istenhez kapcsolnak minket, egyfajta kegyelmet (is) szolgáltatnak számunkra. A Katolikus egyházban a püspökök, papok adhatják, de ez ingoványos talaj… A Biblia állásfoglalása ebben a kérdésben nem ennyire egyértelmű. (Anno, nekem hittanórán a pap azt tanította, hogy „végszükség esetében” bárki, megkeresztelt ember átadhatja némelyiket. Gondoljunk csak pl. a házasságra, amit (sok száz éves hagyományokra visszamenően a hajók kapitányai is törvényesen adhatnak. De ilyesmi a Bűnbánat szentsége is, aminél bizony (a paphiány miatt is) gyakran előfordulhat, hogy (az illető szándéka ellenére) percek / órák eltelte után sem ér oda hozzá pap. (Nagyobb távolsággal rendelkező, elmaradottabb, avagy nem első sorban Katolikus országok, stb.) Nekem gyerekként a plébános atya azt tanította, (és felnőttként mélyen egyetértek ezzel) hogy ilyen, végszükség esetében oldozza fel az illetőt a legközelebbi megkeresztelt ember.

Lépjünk tovább: Csodák és kegyhelyek esetei…

Mit is nevezünk csodáknak? Olyan esetek, amikor a földön használatos tudományokkal alá NEM támasztható módon, azokkal meg nem magyarázhatóan, de mégis BIZONYÍTOTTAN történik valami. Ezeknél egyértelműen kritérium az ALAPOS utánajárás. (Ilyen okokból húzódnak sok éven át a szentté avatások is.) Sosem szabad első látásra csodának titulálni valamit, mindig higgadtan, körültekintően kell eljárni. A démoni erők ugyanis remekül értenek a szemfényvesztéshez. Ha a Bibliával összeegyeztethető módon, másoknak semmiben nem ártva, az illető javára válva történik valami, akkor elképzelhető, hogy csoda történt. (Egészen apró, akár senki másnak nem számító csodáktól a hatalmasokig.) Sajnos ahogy a világban egyre csökken a hívők száma (és sajnos hite) egyre kevesebb csoda történik. Vagyis kijelenthetjük, hogy a csoda alapja minden esetben az egyén / közösség hitén IS alapszik! (Pl.: „Menj, hited meggyógyított Téged.”)

Vannak manapság is csodák? Természetesen. Mindig is voltak és lesznek! A számuk viszont (az előbb említettek folytán) drasztikusan csökken. :-(

Kegyhelyek: Ez már viszont sokkal ingoványosabb kérdés. Emlékeztek az előző részre, ahol Szűz Máriát és Mózest említettem? Miért is ragadtatott el Mózes teste (is) a földről? Nehogy bálványimádássá fajuljon a sírja. Tehát óvatosan a kegyhelyekkel, mert ha elkezdünk „azokban” hinni, „azoknak” (ott lévő szobrok, tárgyak, stb.) imádkozni, akkor rögvest a démoni erők csapdájába estünk! Észben tartandó, hogy ezek a helyek (ha csodatettek helyei is) Istentől azok, amik, nem pedig ember által készített tárgyaktól! A hely maga lehet megszentelt, de közvetlenül, vagy áttételesen) Isten az, aki által azzá vált! Így ha meglátogatunk egy ilyen helyet, avagy elzarándokolunk egyhez, ne az ott lévő szobortól, kegytárgytól várjunk megigazulást, megtisztulást, esetleg gyógyulást, stb. Hanem Istentől!

Ezen blogbejegyzés zárásaként, de nem utolsósorban: Hallani jó néhány emberről, aki az „egyház bűnei miatt” veszíti el a hitét, hagyja el vallását. Nyilván az éremnek mindig két oldala van. A kereszténység megszámlálhatatlanul sok bűnt / hibát követett el Jézus mennybemenetelétől napjainkig. Esélyes, hogy fog is még néhányat… Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy az alapjai kezdettől azonosak és mindig azok is lesznek! A papok, szerzetesek, apácák, püspökök, sőt pápák is EMBEREK. Akik hibáznak. Akkor is, ha a többségét egyértelműen a jóindulat, a segítőkészség és a keresztény szellem vezeti. De ha anno, pl. a középkorban elkezdtek volna hitetlenné válni azok, akik látták a boszorkányüldözéseket, keresztes hadjáratokat, itt-ott hatalommal való visszaéléseket, (stb.) akkor mára egy szem keresztény nem volna a földön. Nem lehet, nem szabad „így” hozzáállni a kérdéshez! Már csak azért sem, mert nincs hibátlan vallás a keresztény (pl. Katolikus) hiten kívül sem! Mind tarkított emberek által kitalált tézisekkel, ellentmondásokkal, sőt, nyilvánvaló butaságokkal is. Utóbbiakkal néha egyszerűen csak azért, mert „sok száz éve úgy szoktuk”… :-) De sem az egyházi emberek hibái / bűnei, sem pedig a vallásunk, hitünk (nagyon is korrigálásra szoruló!) hiányosságai nem vezethetnek oda, hogy valaki ezek miatt hitetlenné, vallástalanná, avagy Krisztust megtagadóvá váljék! Ez olyan lenne, mint ha egy orvosi műhiba miatt alakulna problémássá / hosszabbá valaki kezelése, majd utána az illető (ezért) soha többé nem akarna orvoshoz menni. :-) Érthető lenne? Emberi fejjel naná! :-) De jobban belegondolva… Mégis inkább butaság volna. ;-)

A blog címe "Azt szeretném..." Jelen esetben én azt szeretném, hogy minél inkább helyesen értve és minél kevesebb megválaszolatlan kérdéssel éljük meg a hitünket, vallásunkat.

A következő témaindításig vigyázzatok magatokra és egymásra!